2019. június 18., kedd

Megérkezett......


......az utolsó adag bölcsis tarisznya.
Egy bölcsis csoportnak varrtam ezeket, remélem örülnek majd az apróságok.




Kb. 4 éve vettem ezt az előnyomott terítőt.
Nem nagyon szeretem, ha nem nekem kell kiszámolni - talán nincs benne annyi kihívás? -,, de ez a minta nagyon megtetszett, na meg az, hogy nem nekem kell készre varrni a terítőt.
Ehhez képest nem sokat haladtam vele, de néhány napja megint elővettem - kicsit leamortizálódtam a tarisznyákkal, kell egy kis pihenő.



Van néhány befejezetlen munka azokat is szeretném már végre befejezni, meg olyan is, amit már kivarrtam, csak a végső formája hiányzik, pedig tudom mi lesz belőlük, ha egyszer elkészül.

Jó pihegést ebben a nagy melegben, a szúnyog inváziót kerüljétekel.

Köszönöm, hogy nálam jártál.

2019. június 7., péntek

Búcsúzás



A búcsú nem csak fájdalommal jár.
A kis ovisok, akiknek a tarisznyákat varrtam búcsúznak az óvó nénitől, aki a hosszú, munkában töltött évek után az óvodától is búcsúzik.
Elérkezett a megérdemelt pihenés ideje, de ahogy én magunkat, óvó néniket ismerem, egy idő után hiányozni kezdenek a munkás hétköznapok.
Nem tudom, hogy a kolléganő - nem dolgoztunk soha együtt, de jól ismertük egymást - milyen tervekkel indul tovább az életben, de kívánok Neki boldog, tartalmas nyugdíjas éveket.






Miért került pitypang a tarisznyára? Ez az óvoda neve 😄
Ma volt az oviban a búcsúzás, eddig titok volt.
Nem hiszem, hogy szokta nézegetni a blogomat, de mi van, ha most éppen idetalál, és elrontottam volna a meglepetést?

Köszönöm, hogy nálam jártál

2019. június 6., csütörtök

Öröm


Tegnap egy nagyon szép, és megható élményben volt részem.
Azt hiszem, már írtam, a fiam katona, és időnként 1/2 éves misszióban vesz részt.
Ezelőtt  1 hét szabadságra haza engedték őket, de egy ideje ez megszünt.
Nehéz egy ilyen időszak, távol a családtól, de el kell fogadni.
a 2 utolsó misszió sokkal nehezebb volt, mint az előzőek, hisz a nehezen várt gyermekáldást egyedül, a család segítségével csinálta végi a menyem , majd 3 hónapos volt Jázmin, amikor a fiam ismét elutazott Afganisztánba.
Hiába beszéltek egymással napi szinten, hiába forgott a kamera, küldtük a kislány fejlődéséről, a családi eseményekről a videókat, az mégsem olyan, mint amikor ott vagy, megérintheted, átölelheted a szeretteidet.
Keddre vártuk haza a fiamat, mindent megszerveztünk , a párja kimegy érte a laktanyába, én vigyázok a kicsire, hát nem így történt.
Egy nappal később jöttek haza / ez honvédség, it nem lehet tervezni /, a délelőtt 10 óra helyett már 1/2 7-kor csörgött a telefonom: Alszol még anya? Itt vagyok a ház előtt segítenél felvinni a csomagokat, mert egyedül nem bírom. / Szerencsénkre a hátam mögött lévő házsorban lakik mind a két gyermekem /
El tudjátok képzelni azt a repülést, ami a fiam felé vitt?
Felmentünk a 3. emeletre, és Ő félre állt, hogy csak engem lásson a felesége, aki igencsak meglepődött, hogy ilyen korán mit keresek ott, de valami megsúgta, hogy mégsem egyedül vagyok.
Repültek egymás karjaiba.


Mit csinál ilyenkor egy anya, sír és fotózik.

Gondolom mindannyian láttatok már olyan videót, amiben a katona apa és a gyermeke hosszabb idő után találkozik egymással.
Hát ennek tegnap élőben voltam a tanúja.
Az én nagy fiam, csak ölelte a pici lányát és sírt /természetesen mi is /. Ritkán látom sírni, nagyon megható volt, még most is teleszalad könnyel a szemem, ahogy írom ezeket a sorokat.


Most újból ismerkednek egymással, bár nem sírt Jázmin, de azért néhány perc után csak megy vissza anyához.






Nagyon megható pillanat volt, köszönöm, az életnek, hogy a részese lehettem.
Van néhány ilyen pillanat, amelyek életem legboldogabb része, ez közötte az egyik.

Köszönöm, hogy nálam jártál, és osztozol az örömömben.